Szólt a Magyar himnusz miközben figyeltem Szász Emese arcát. Többször lehunyta a szemét, nagy levegőket vett. Látszott, benne van a pillanatban, tudja, hogy egy olyan helyzetben van, amire később nagyon sokat fog gondolni, rengetegszer fog visszanyúlni ide, hogy erőt merítsen, hogy emlékezzen a pillanatra, amely csak keveseknek adatik meg. Később az interjúkban hallhattuk, ahogy ő is mondta, hogy élvezni akarja az egészet, hogy az olimpián van ismét, élvezni akarja az asszókat, megélni a helyet és a pillanatot. Később Imre Gézától a döntője előtt szinte ugyanezeket a mondatokat hallhattuk, és majdnem az utolsó pillanatig sikerült is ez neki.
Volt szerencsém, mivel zenéléssel, zeneszerzéssel is foglalkozom, fellépni egy az egész ország által követett zenei műsorban, A Dal2015 és 2016 Tv-s műsoraiban. Tudtam, hogy a dalaink segítségével egy olyan valóságos és virtuális színpadra kerültünk ki, amely nem történik meg az emberrel mindennap. Az öltözőnk falára kiírtam egy emlékeztetőt: „Csak élvezd!” Ehhez tartottam is magam, és az élmény máig bennem él. Nem engedtem el a pillanatot, nem merültem el a rengeteg részletben úgy, hogy ne tudjam a lényeget, a momentumot megélni– pedig könnyű lett volna egész álló nap a kritikákat böngészni-. Kisétálunk egy olyan színpadra, ahol a kamerák végén több mint egy millió ember ült, nézett bennünket. Ez egy megborzongtató, szürreális, engem újra és újra feltöltő emlékként él bennem tovább.
Kislányom, aki szintén zenél, iskolájában év végi koncertre készültek. Tudták, hogy apa, vagyis én, gitározik és azt gondolták, hogy milyen jó is lenne, ha kísérném őket a koncerten. Remek ötletnek találtam és miután a kislányom is áldását adta a dologra, mert ugye e nélkül nem menne a dolog, elvállaltam. Megmondom őszintén, mivel egyébként zenekar vezető vagyok, kicsit nehezen ment, hogy a próbákon ne szóljak bele lépten, nyomon, ebbe, abba, de végül jórészt sikerült tartóztatnom magam. Egy dolognál viszont nem állhattam meg, hogy ne fejtsem ki a véleményemet. Sokszor, tényleg sokszor átvettük a műsort, de egy dolog feltűnt, soha nem foglalkoztunk az előadás végével, mi történik, amikor elhangzik az utolsó hang? Úgy gondolom, hogy a taps, a közönség megbecsülése, azon pillanat megélése, amikor sikerült a fellépésünk és mosolyogva meghajolunk a közönségünk előtt ugyanúgy a fellépésünk szerves része. Meg kell tanítanunk a gyermekeinket is, hogy éljék meg az ilyen pillanatokat is, hogy emlékezzenek rá. Végül, talán nem is kel mondanom, begyakoroltuk a legutolsó felvonását is az előadásnak, a gyerekek gyönyörűen, mosolyogva állták a nagy tapsot, sőt ovációt és biztos vagyok benne, hogy az emlék tisztán bennük él tovább.
A fenti három külön példa egy dologban közös, arra emlékeztethet bennünket, hogy figyeljünk ezekre a pillanatokra az életben. Természetesen nem lesz mindenki olimpiai bajnok, de megvan mindannyiunknak a maga olimpiája és a maga mindennapi pillanata. Legyen az egy üzleti siker, egy jó tárgyalás, egy remek beszélgetés vagy egy remek előadás. Itt viszont nem szervezik meg nekünk a díjátadó ünnepséget. Mi vagyunk a felelősek azért, hogy tudatosságot vigyünk bele hétköznapjainkba. Hogy megálljunk, és azt mondjuk: „na, ezt megcsináltam! Ide szerettem volna jutni és itt állok!”
Van egy nagyon kedves, idősebb jó barátom, mentorom, aki mindig ezt mondogatja: „Az élet nem hónapokból és évekből áll Andriskám! Az élet a percekben, másodpercekben van benne” Próbáljunk meg erre gondolni és tenni tudatosan azért, hogy ezen a Nagyszínpadon, amit életnek hívnak, éljük meg a pillanatainkat a lehető legjobban!