A napokban jelent meg egy cikk a Forbes weboldalán a következő címmel: Don’t Let Your Work Ethic Kill Your Startup (Ne engedjük, hogy a munkamorálunk kinyírja a startup-unkat!). Ebben Falon Fatemi, a Node vezetője többek között a következőket írja: „hétnapos munkahetem volt; szinte halálra dolgoztam magam; embereimet is állandó készültségben tartottam; az emberek korán kiégtek, mégsem jutottunk előre” és így tovább. Később ecseteli, mit változtatott az életén, hogy viszonylag normális mederben folyhasson tovább.
Miért van az, hogy mindig azokról szól minden ilyen cikk, blog akik már megtapasztalták azt a bizonyos mélységet, sohasem azokról, akik elkerülték? Valószínűleg az már nem tartozna a sztori kategóriájába, az nem igazán lenne izgalmas. De egy dolgot tisztázzunk: ezeknek a „megtapasztaltam a poklot, de most már tudom, mit kell csinálni” cikkeknek nem az a valós célja, hogy segítse azokat, aki hasonló helyzetben vannak. Sokkal inkább egy történetmesélés, egy érdekes mese, melyben magunkra ismerhetünk: „igen én is szoktam ebbe a hibába esni és lám van, lehet másnak kiút, talán nekem is lesz egyszer”. Aztán persze a legtöbb esetben nincs, mert az ember már csak ilyen. Tetszik, nem tetszik, nem tanulunk mások hibáiból, valahogy úgy vagyunk összegyúrva, hogy hallani valamit egy dolog, de megtapasztalni egy egészen másik. A tapasztalás egy hatalmas motiváló erő lehet. A változtatást gerjesztő tényezők sokkal erősebbek akkor, ha mi magunk tapasztaltunk meg valamit! Ha tanulnánk mások hibáiból, akkor a tinédzser gyerekek sohasem gyújtanának rá, vagy vennének a kezükbe egy sört, nem ismételné meg a történelem önmagát újra és újra. De teszi, mivel nem tanulunk a mások tapasztalataiból, sőt a legtöbbször még a sajátunkból sem. Kérem ide azon startup vállalkozó vezetők neveit, azon hétköznapi hősöket, akik tanulnak az ilyen írásokból, ezek alapján változtatnak és nem lépnek bele ugyanabba a folyóba újra és újra.
Nagyon úgy néz ki, hogy a tartós változáshoz, változtatáshoz bizony kell a “tsunami”, kinek a kicsi, kinek a fatális verziója! Ahogy Doktor Bubó is mondta: „aki nyavalyog, de nem változtat, annak nem fáj még eléggé!” A kérdés, hogy ha fáj, akkor tudjuk-e pontosan, mi a hiba valós oka és nem álca cselekvésekbe kezdünk-e? Nem fogjuk-e a főnökre, párunkra, az életre, a sorsra a dolgot? A megoldás, mint az esetek többségében, bennünk van. Ha megtanuljuk az életünket, magunkat egy kicsit kívülről szemlélni, megfelelő öniróniával, humorral hozzáállni a hétköznapokhoz és megfogni és kihúzni a problémánk méregfogát, akkor már egyértelmű, hogy ki a felelős az életünkért. És mikor megvagyunk önmagunk, külső segítséggel vagy anélkül történő „gyökérkezelésével”, ne feledjünk írni egy blogbejegyzést arról, hogy hogyan tanultuk meg a saját kárunkon, hogy mit lehet és mit nem tenni az életünkkel!